A régészeti feltárások megállapították, hogy a késői bronzkortól lakott a terület, valamint honfoglalás idejének tárgyi emlékei is előkerültek. A tatárjárást követően  a védelem megerősítésének érdekében várat építettek, amelynek öregtorony elnevezésű része 1303-ban már állt. Csák Máté kiskirálysága alatt az erődítmény és környéke nagyobb harcok színhelye volt. Buják a XV-XVI. század fordulóján mezővárosi kiváltságokkal rendelkezett. A török érkezésének hírére a várat 1551-ben Báthory András megerősíttette, de egy évvel később Ali budai basa serege könnyedén elfoglalta. Bujáknak 1562-63-ban bizonyos Szefer, a hatvani helyőrség helyettes parancsnoka volt a hűbérbirtokosa. Akkor 38 adóköteles házat vettek itt nyilvántartásba, és 1579-ben is ugyanennyit írtak össze. A vár a hódoltság alatt több török méltóságé is volt, de mindezek ellenére a falu valószínűleg nem pusztult el a hódoltság végére, mert lakossága a többi településhez képest nagy lélekszámú és teljesen magyar volt a XVIII. század elején is. 1745-ben Mária Terézia gróf Esterházy Pálnak adományozta a községet. A XVIII. század végén, a XIX. század elején nagyarányú templom-, földesúri kastélyépítés vette kezdetét. A nagyobb távolságokból történő építőanyagszállítás elsősorban a lovat tartó gazdákat sújtotta. Buják község lakói a megyéhez 1797-ben küldött levelükben azt panaszolják, hogy Bodniczky Dániel, kastélyának építéséhez „… állandóan forspontba hajtja a jobbágyokat, amikor a faluban alig van ló. Akinek nincs lova, annak drága pénzen kell fogadni…”. 1873-ban kolerajárvány pusztított a településen. A II. világháborút követően a katonaság üdülőcentrumot létesített Buják határában, ami a zsákfalut még jobban elszigetelte. Ezt a rendszerváltást követően átalakították mindenki által látogatható üdülőcentrummá.